Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Flamenco

2009.04.27

Amit most klasszikus balettnek nevezünk, annak bölcsője a XVII.sz.-i francia
királyi udvar volt.
A táncművészet ezen ága XIV.Lajos (v. ahogyan kortársai
emlegetik:a ?Napkirály, v. Táncos-király) uralkodása alatt érte el
virágkorát. Az itáliai táncmesterek ezidőben nagymértékben hozzájárultak a
tánc szókincséhez. Nagy befolyással bírt pl.az akkor divatossá váló, helyi
néptáncokból kölcsönzött ?battería?(kis ütések) de náluk sokkal gyakrabban
díszítették vele koreográfiáikat. Ugyan a történelemkönyvek ritkán utalnak a
spanyol hatásra, mégis el kell fogadnunk, hogy nem kis szerepe van a
klasszikus balett mai formájának kialakulásában: az andalúz ?sevillanas?és a
baszk?jota?lépéseit látjuk megjelenni az északi területek udvari táncaiban
is. Ahogy a balett kilépett a királyi udvarokból, és szélesebb néprétegek számára
is elérhetővé vált, a spanyol táncok bája vonzotta a legnagyobb közönséget a
színházakba. A klasszikus balett fejlődése a XIX. Sz-ban párhuzamosan zajlott
a spanyol tánc iránti vonzalom növekedésével. Ennek eredményeképp Pétervárott
1847-ben a híres Merinszky színházban, Marius Petipa Paquita-jának egész
második felvonását kasztanyett hangja kíséri. Ezt követte 1855-ben a
következő balettje:Csillag Granadából. Petipa másik darabja: a Zoraiya, a mór
nő Spanyolországban, sajnos nem maradt életben, gyakorlatilag nincs a világon
olyan színpad, mely ne játszotta volna 1871-ben alkotott, azóta klasszikussá
vált?Don Quijote-jét. Ez a balett, mely Cervantes csodálatos világát dicséri,
talán sokkal inkább utal koreográfiai nyelvében a spanyol táncra, mint
ezidőtájt bármely más mű.

Tudatában vagyunk a spanyol festők és iskoláik kortárs művészekre és
színpadterveikre gyakorolt hatásának. Ugyanígy kortárs koreográfusok is nagy
vonzást éreztek az ibériai kultúra és zenei világ egyedi ritmusa iránt. Jó
példa erre Leonyid Massine 1919-ben alkotott koreográfiája: a ?Háromszögletű
kalap, v. a kevésbé ismert, de ugyanúgy említésreméltó kiváló orosz
koreográfus: Csabukin Laurencia?c. darabjának 3. Felvonása.

A spanyol tánc igen összetett stílusait alapvetően négy csoportba oszthatjuk:
folclórico?(a kül. Megyék, tartományok néptáncai), escuela bolera?(XVIII.
Sz.-i klasszikus), baile andaluz?(andalúz néptánc) és flamenco. A stílusokat
meghatározó mozdulatok karakterét a földrajzi környezet, a társadalmi-, és
öltözködési szokások alakították ki.

A folclórico - gyűjtőnév alá tartozó táncok az Ibériai fsz. Mind az 53
tartományának táncait magukba foglalják(ide tartoznak a helyi szokások is,
melyek ritkán láthatók hazájukon kívül).Ezek a táncok görög, kelta, föníciai
és mór eredetükhöz híven, bőven alkalmaznak idegen lépéseket, mintákat,
módszereket és segédeszközöket(mint pl. facipő vizeskorsó, virágívek,
koszorúk, májusfa, gólyaláb, kard, sál, kendő, kasztanyett, legyező...)

Manapság az escuela bolera mondhatja magáénak a XIX.század táncainak
akadémikus kifinomultságát. Eleganciája-melyet a mai napig megőrzött-adta és
adja fő jellemvonását ennek a balett-szerű stílusnak. Puha talpú
balettcipőben (zapatillas) táncolták, karakterét pedig a kortárs francia és
itáliai táncmesterektől kapta. Technikai alapját a klasszikus balett képezte.
Jellemző rá a kifordított lábtartás, nehezen kivitelezhető, ugrott lépések,
pompázatos karmunka és a kasztanyett (palillo v. castanuela használata. Ezek
a fizikai és koordinációs követelmények következetes és rendszeres tréninget
igényeltek.

Az andalúz táncstílus (baile andaluz) az, amit az emberek a spanyol tánccal
azonosítanak. Az andalúzok saját táncukat kecsesnek és vidámnak tartják. Ezen
táncok karakterét a férfitáncos büszkén kidomborított mellkasa és a női
táncos hátrahomorított tartása, folyékony, érzéki karmozdulatai adják.
Bizonyos spanyol táncokat (malaguenas segidillas, fandangos, el vito,
panaderas, farruca) az elismert nagymesterek és koreográfusok sok éven
keresztül andalúz stílusban fogalmazták újra és tették láthatóvá, majd
híressé a világ más tájain.

A fenti stílusokkal ellentétben a flamenco a vidámság zajos kifejezésével
(jaleo), énekkel (cante), ritmikus tapssal (palmas), mely sokszor a
közönséget is bevonja az előadásba, magas feszültséggel és dinamikával van
tele. Erős keleti és mór hatással bír. A flamenco-t, mint szólótáncot
alapvetően négy különböző módon táncolják: melankolikusan (baile grande),
tragikusan (baile jondo), kissé visszafogottan (baile intermedio) és egyfajta
gondtalan vidámsággal (baile chico). Nyíltsága, tempója és drámai kifejező
ereje miatt a flamenco a legtöbb néző számára befogadható, érthető és
elérhető? stílus. Ezek a tulajdonságai teszik oly izgalmassá és vonzóvá a
színházak és a szórakoztató ipar számára. Sok változáson ment keresztül ez a
táncforma, hogy mostanság a különböző produkciókba és balettekbe lépve,
egész balettkart használva teremtsen új színházi stílust, melyet baile
teatral-nak, v. mixto teatral-nak hívnak.

A tánc karaktere a hozzá tartozó zene által is meghatározható. A
hangszereknek a dudától(gaitas) a triangulumon (triangulo) keresztül a
csörgődobon (panderetas) át, a kasztanyettig (palillos, v. castanuelas) és
gitárig terjedően, igen széles skáláját használják. A négy stílus
meghatározása, elemzése igen nehéz feladat, mivel az általánosan elterjedt
tanítási módszer csak kevés szakkifejezést alkalmaz a gyakorlatban. A
XVIII-XIX.sz.-i spanyol-tánc lexikonok rengeteg ilyen kifejezést említenek,
melyek azóta sajnos már kikerültek a használatból. Írásos dokumentumokat és
a mai tanítókkal való beszélgetéseket kombinálva vált csak lehetővé, hogy sok
terminus technikus-t újraélesszünk.

Flamenco azoknak az embereknek az életmódja, akik kiéneklik, kitáncolják
örömüket, s bánatukat. ?A flamenco, a spanyol táncok legnépszerűbb formája,
melyet kizárólag lépések tanulása és másolása útján nem lehet értékelni(!)..