Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lovagkor és reneszánsz

2009.03.03

                                                                         Némi túlzással azt állíthatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb korszaka volt. A tánc a reneszánsz aktivitás és test kultuszának egyik fő szimbóluma lett. Az új tánckultúra kialakításához és terjesztéséhez már tanult szakemberekre is szükség volt. Az első táncmester, akinek munkájáról írásos emlék is fennmaradt az olasz Domenico de Ferrara. Ő már nem vándormulattató, hanem humanista műveltségű mesterember.


Az 1300 - 1450 közötti másfél évszázad szerte Európában az egyházi művészetek virágzását, az udvari művészetek további önállósodását és a városi kultúra igazi kibontakozását hozta. Magyarországon a városi fejlődés megkésettsége, és a főúri udvarok csekély száma miatt e fejlődés sajátosan kelet - európai módon zajlott le és szorosan kötődött a királyi udvarhoz.


A kora reneszánsz idején Magyarország táncélete a nyugat - európaihoz hasonlóan mozgalmas, de az eddig feltárt források még mindig csak a táncolás tényéről, esetenként a táncosok nevéről tudósítanak. Még Itáliában fennmaradtak olyan tánckönyvek, melyekben az akkor járt olasz táncok és azok zenéjének részletes leírása is megtalálható, addig hasonló könyvek, melyek magyar vonatkozásokat örökítették volna meg sajnos nem maradtak ránk. Megbízható források nélkül meg kell elégednünk a korabeli krónikák, történeti művek, követjelentések, naplók, szűkszavú megjegyzéseivel, s a gyéren felbukkanó táncábrázolásokkal. E források megemlítik a Magyarországon járt olasz táncot, a sövénytánc néven járt füzértáncot, a tüzes német táncot, az álarcos táncot, a facipőben járt botos táncot, az egyszerű körtáncot, a forgó páros táncot, a harci táncot, a hajdútáncot és a kardtáncot.


A korabeli udvari táncokról e korban Mátyás király messze földön híres reneszánsz udvarából maradt ránk a legtöbb emlék. Ezek többségét Antonio Bonfininek, Mátyás király udvari történetírójának köszönhetjük, aki maga is tánckedvelő, reneszánsz ember volt. Tőle tudjuk, hogy Mátyás királlyá választásakor a budai nép táncra perdült. Mátyás hadakozás közben is szívesen szórakozott, például Boroszló ostroma idején (1474) is táncmulatságra hívta a város és az ostromló cseh-lengyel sereg előkelőit. Bonfini szerint a magyarok naponta támadták a királyt, hogy az adókból befolyó pénzt haszontalanságokra, fényűző ünnepségekre fordítja. Ezért Beatrixot hibáztatták, aki hitelt is adhatott a panaszokra. Itáliai kapcsolatait ismerve feltételezhetjük, hogy az ő révén Domenico de Ferrara gyűjteményében szereplő táncok is eljuthattak Magyarországra.


II. Lajos király és Mária királyné is táncszerető emberek voltak. Gyermekkoruktól kezdve mindketten hozzászoktak a pompás udvari rendezvényekhez, amelyekhez később felnőttként is igyekeztek ragaszkodni. Brandenburgi György őrgróf (II. Lajos király unokabátyja és nevelője) írta egy fennmaradt levélben a brandenburgi kancellárnak, hogy rendkívül jót farsangolt és táncolt a különben szörnyen szegény II. Lajos király udvarában, aki maga is vígan járta a táncot. Itt kell megemlítenünk azt a farsangi fegyveres és álarcos táncot, amelyet Zsigmond herceg (Jagelló Ulászló király öccse) jegyzett fel budai sáfránykönyvébe. Eszerint farsang utóján a budai iskolás diákok kardtáncot mutattak be neki szálláshelyén. Ugyanaznap álarcos bolondok jelentek meg lóval, majd ők is kardtáncot jártak előtte, amiért jutalmat kaptak.


A lassan kibontakozó korabeli magyar nyelvű irodalom és költészet termékei között örömmel fedezhetünk fel olyan sorokat, amelyek a táncról szólnak. Az első az 1505-ből való körmöcbányai táncszó, amelyet a nyelv és az irodalomtudomány, és a tánctudomány is egyformán számon tart. A második Apáti Ferenc Cantilenájának szatirikus hangvételű sorai a jámborságot színlelő leányokról 1526-ból. A Sándor-kódexben, amelyet a Margit-szigeti kolostor apácái készítettek is gyönyörű sorokat olvashatunk a szentek táncáról a mennyben.


A harci táncok divatja a 15-16. század folyamán tovább tartott és új lendületet vett a törökkel folytatott küzdelmek során. Három példát említek meg, amelyek mindegyike sajátos és Európa középső, ill. nyugati felén már különlegesnek számító eset. Az első 1456-ban Nándorfehérvár ostromakor történt. Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztránói János olasz kísérőjének feljegyzéséből tudjuk, hogy Kapisztránói parancsára a várvédők a török szeme láttára rendeztek táncos mulattságot. A másik eset az 1479. évi kenyérmezei ütközet utáni győzelmi torban történt, amiről szemtanuk elbeszélése alapján Antonio Bonfini adott részletes tudósítást: A katonák vitézi énekeket énekeltek, majd a bortól felhevülve táncra perdültek. Fegyveresen járták a katonatáncot, mindent betöltött a lárma. Tetőpontjára hágott a vigadalom, s minden katona taglejtésekkel, furcsa mozdulatokkal nevetette társait. Kinizsit is táncba hívták. A kör közepére állt, felkapott egy török holtestet, de csak úgy a fogával, kezével hozzá sem nyúlt Ezután ütemesen szökdécselni kezdett vele a körben. Nevetésnél is nagyobb volt a vigadalom a herculesi tánc láttán. Tartott a vigadalom, szemüket le se hunyták az éjjel. A harmadik példa Dózsa György kivégzéséről szól. Több korabeli forrás is leírja ezt a kül9önös kegyetlenséggel végzett műveletet. Verancsics Antal korabeli visszaemlékezése szerint: A Székely Gyegynek övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához kötözteté. Az ő vitézivel toborzok táncot (alias hajdútáncot) járata, minden kerülisen a Székely Gyergy testét harapnák vala.


A középkor folyamán többször átrendeződött népesség körében a parasztság egyre inkább a hagyományos tánckultúra hordozójává válik, a nemesség pedig folyamatosan az új európai táncdivatnak hódol. A két kultúra közös vonásait mutató réteg egyre vékonyodik. Galeotto Marzio, Mátyás király itáliai könyvtárosa még elcsodálkozik azon, hogy a főnemesek és az egyszerű emberek egyformán megértik a muzsikások énekét, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál lantkísérettel énekelték meg. Az ő hazájában ez már nem volt lehetséges a nyelv és a kultúra rétegeződése miatt. Bonfini is említi, hogy az udvarban nem esett meg vecsernye katonadaloknak éneklése nélkül.


Ha ezt párhuzamba állítjuk a kenyérmezei ütközet leírásánál említett harci énekkel és táncokkal, akkor a korabeli műveltségnek is egy régies, továbbélő vonására mutathatunk rá, amely egy rögtönzött népköltészeti műfaj zenével és pantomimikus mozdulatokkal való előadását jelenti. Ehhez járulnak még az énekes és hangszeres kíséretű körtáncok, valamint a differenciálatlan műfajú ugrós - dobogós - topogós táncfajta szólóban, párosan, csoportosan, eszközzel és eszköz nélkül járt formái. Ezek alkották valószínűleg a kora reneszánsz kori magyarországi táncok sajátosságait, amelyek láttán a főnemes, a katona, ill. az egyszerű zarándok táncát magyarnak minősítették szerte Európában. Ez nem azt jelenti, hogy máshol ilyen táncok egyáltalán nem léteztek, csak Európa központi részein ezek már visszavonulóban voltak, s helyüket kezdték átadni a szabad egyéni párostáncok, a szerelmi líra kifejezőinek.